P. Kieffer kertjében, Philadelphia közelében (USA), 1807-ben termett először, mint a Pyrus serotina és a Vilmos körte véletlen magonca. Mára az egész világon elterjedt körtefajtává vált.

Gyümölcse nagy, széles körte alakú, jellegzetesen középen a legszélesebb. Színe élénk szalmasárga, sokszor élénk pirossal mosott, héja érdes, középnagy barna pontozást visel. Húsa sárgásfehér, kemény, a magház körül kövecsesedő, túléretten hirtelen puhuló. Íze fanyarkás, jellegtelen, erősen birsszerű illattal. 

Levele nagy, széles, vízszintesig lehajló. Vesszeje sárgás olajzöld. Koronája feltörekvő, később jellegzetesen lecsüngő és ritka. Szeptember közepétől szedik, október – december hónapokban fogyasztják. Elég jól tárolható, de barnul. Éretlenül igen jól szállítható, azután már nyomásfoltokat kaphat.

Rendszeresen és igen bőven terem, és már elég korán termőre fordul. Jól termékenyül, teljesen önmeddő. Porzófajtái az Avranchesi jó Lujza, a Bosc kobak, a Hardy vajkörte és a Serres Olivér.

Mindennek ellenálló fajta. Termőhely-igénye szerint a legigénytelenebb fajtánk, amely a száraz futóhomokon is megél. Csak vadalanyra és lehajló koronája miatt közepes törzsre való. Törpegyümölcsösben amúgy sem gazdaságos.

Igénytelensége és tetszetőssége miatt a gyümölcsellátásban jelentős szerepet játszik, bár minősége nem kielégítő. A gyenge homoktalajok kihasználása miatt kisebb mértékű üzemi termesztésre a jövőben is érdemes, ameddig megfelelő fajtával nem helyettesíthető.

(fénykép: http://www.centuryfarmorchards.com/images/kieffertree.jpg)