Feketefenyő (Pinus nigra 'Arnold Sentinel')

A feketefenyő (Pinus nigra) a répafenyő nemzetségbe tartozó, örökzöld fenyőfaj. Nevét tűinek szokatlanul sötét színéről kapta.

Elterjedése, élőhelye

Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi flórabirodalomban honos. A mediterrán és kontinentális éghajlatú hegyvidékekre jellemző. Őshazája Kis-Ázsia és Délkelet-Európa, de mára a közép- és dél-európai mészkőhegységek száraz lejtőinek fontos erdőalkotó fájává vált. Elterjedési területe szétszórt, több kisebb-nagyobb szigetszerű előforulással, leginkább összefüggő a Balkán-félsziget nyugati részén. A mérsékelt övi lomberdős tájakon főleg a kiemelkedő szirteken, meredek lejtőkön, kopárokon jelenik meg.

A Kárpát-medencében a Déli-Kárpátokban (Domogled-hegység, Herkulesfürdő környéke) őshonos. Magyarország határain belül nem őshonos; a 19. század végén kezdték telepíteni kísérleti jelleggel és elsősorban a talaj védelmére (a kopár hegyoldalak eróziójának megakadályozására és a meszes homoktalajok megkötésére). Mivel várakozáson felül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egyre inkább fájáért ültették, eleinte csak a dolomitkopárok erdősítésére, majd az alföldi homokra is. A telepítés két nagy hulláma az 1950-es és az 1970-es években volt. Nagy, elegyetlen, tájidegen erdői számos ökológiai és természetvédelmi problémát okoznak.

Megjelenése, felépítése

Iker-edénynyalábos (diploxylon) kéttűs fenyőfaj.

Szabálytalan, ernyőszerűen kiszélesedő koronájú, robusztus termetű fenyő – mintegy 30 m magasra nőhet meg. Egyenes, hengeres törzse már alacsonyan elágazik. Kérge sötét szürkésbarna, mélyen repedezett, lemezesen pikkelyes. Új hajtásai sárgásan pikkelyesek, de már a fiatal ágak is feketésbarnák, durván pikkelyesek.

Merev, kemény, sötétzöld (csaknem fekete), 10–15 cm hosszú tűi párosával állnak a törpehajtásokon. Az igen erőteljes, többnyire kissé görbült, merev levelek csúcsa hegyes, a szélük fogas. Keresztmetszetük lapos, félkör alakú. A két levél tövét közös hártyás burok öleli.

Rügyei gyantásak.

Sárga porzós virágai csoportosan veszik körül az új hajtásokat. A termős virágok pirosak.

„Nagy rózsatoboznak” is nevezett tobozai kicsik, rövid kocsányon nőnek, oldalt állnak vagy lecsüngenek. Az alapjuk domború, feljebb a pikkelypajzsok éleltek. A pajzs rombusz alakú, kiemelkedő, okkersárga, a keresztorom élesen kiemelkedik, a köldök jól látható, barna, általában nem szúrós. A magok tojásdadok, szürkék.

Életmódja

Szinte bármilyen talajon megél, ezért fordulhat elő a mészkőhegyeken (is) — mi több, fenyőknél ritka módon inkább a meszes talajt kedveli. Nemcsak a sok esőt, hanem a szárazságot is jól tűri, de ennek megfelelően lassan nő. Az átültetést rosszul viseli; főleg az idősebb példányok sínylik meg, ha a gyökereik megsérülnek.

Erősen fényigényes, a direkt napfényt kedveli. Hőigénye közepes; fagytűrő. Magról jól szaporítható.

Alkalmas a futóhomok, a kopárok és a városok fásítására is – a szennyezett levegőt a legtöbb fenyőnél jobban viseli. telepíteni körültekintően kell, mert hajlamos arra, hogy agresszíven terjeszkedve kiszorítsa a természetes életközösségeket.

A tűlevelek 4–8 évig élnek, és a törpehajtással együtt hullanak le.

Nagy, barna tobozai két év alatt érnek be.

Természetes előfordulási területein állományai ligetes szerkezetűek, lombhullató fákkal (virágos kőris, keleti gyertyán, komlógyertyán stb.) elegyesek, cserje-, illetve gyepszintjük jól fejlett. Magyarországon telepített erdői túlságosan sűrűek (átlagosan 8–12 ezer tővel hektáronként) ahhoz, hogy abban más fajok is jól megélhessenek: a hazai feketefenyvesekben a névadó fafaj tőinek aránya 89,5%. Az eredeti vegetáció leépülésének eredményeként az állatközösségek is megfogyatkoznak.

Alfajok, változatok

A feketefenyő a szigetszerű előfordulások miatt erősen specializálódott; két alakkörre (nyugati és keleti) és szerzőktől függően több alfajra-változatra osztható.

A klasszikus felfogás szerint 5 változata volt:

P. nigra var. nigra,
P. nigra var. caramanica,
P. nigra var. poiretiana,
P. nigra var. maritima,
P. nigra var. cebennensis.

A keleti és nyugati típusok eltérő tulajdonságain alapul a „két alfajos felfogás”:

nyugati feketefenyők (P. nigra occidentalis), hat típussal,
keleti feketefenyők (P. nigra orientalis), tíz típussal.

A legtöbb szerző négy – délnyugati, középdéli, közép-európai-balkáni és keleti – alfajra tagolja, és ezekben összesen 17 típust különböztet meg. A délnyugati és középdéli alfajok tűi – főleg a fiatalok – többé-kevésbé kunkorodva csavarodnak, vékonyabbak, világoszöld színűek, és bőrszövetük epidermisz alatti (belső) rétege vékony, alig 1–2 sejtsoros.

A hosszú tűs (10–18 cm × 1–1,5 mm), délnyugat-európai alfaj, a cebenneszi feketefenyő (P. nigra subsp. salzmanni / P. nigra var. cebennensis) megjalanése „szubtrópusias”. Típusai a
- cebenneszi (cebennensis),
- pireneusi (pyrenaica),
- spanyol (hispanica),
- mauritániai (mauretanica).

A déli alfaj, a korzikai feketefenyő (P. nigra subsp. laricio / P. nigra var. corsicana, var. calabrica, var. maritima) Korzikán, Calabriában és Szicíliában él. Tűi rövidebbek. Egyesek ide sorolják az Abruzzi-Alpok barrea típusát is.

A közép-európai-balkáni és a keleti alfaj tűi rövidebbek, fiatalon kevésbé csavartak, vaskosabbak (8–17 cm × 1,5–1,8 mm). Bőrszövetük epidermisz alatti (belső) rétege vastagabb, 2–5 sejtsoros.

Az első csoport a közönséges feketefenyőé (P. nigra subsp. nigra / P. nigra var. austriaca). Ennek tűi rövidebbek, toboza kisebb (5–8 cm-es). Ennek hat fő típusa:
- osztrák (austriaca),
dalmát (dalmatica),
bosnyák (bosniaca),
bánsági (banatica),
bolgár (bulgarica),
görög (pindica).

A második csoport a legkeletebbre jutó alfajé, a pontuszi feketefenyőé (P. nigra subsp. Pallasiana / P. nigra var. caramanica), ennek tűi az előbbiekénél hosszabbak, toboza nagyobb. Négy fő típusa:
- tauriai (taurica),
- bitűniai (caramanica),
- pontuszi (pontica) és
- krími (tatarica).

A dél-kárpáti, al-dunai típust olykor a keleti ághoz sorolják (subsp. pallasiana), máskor a szűkebb értelemben vett alaptípusba (P. nigra subsp. nigra) osztják.

A szakirodalomban subsp. croatica és subsp. dalmatica néven még két adriai, subsp. monspeliensis néven pedig egy nyugat-mediterrán feketefenyő alfajt is elkülönítenek.

Felhasználása

Sárga, gyantás fáját a bútorkészítésben, épületfának és cellulóz gyártására is használják, de nagy gyantatartalma és a nehezen feltisztuló törzs ággöcsös szerkezete miatt jóval kevésbé értékes faanyag, mint a luc- vagy az erdeifenyő.

Díszfának is igen kedvelt. Magyarországon általában osztrák változatát (Pinus nigra var.austriaca) árusítják Pinus nigra néven.

Az utóbbi időben karácsonyfának is használják, mert megjelenése ugyan eltér a hagyományos karácsonyfákétól, de olcsó, és tűi a legszárazabb szobákban sem peregnek le. Illatos, a szobai klímát is jól bírja, de kiszáradt tűlevelei különösen szúrósak.