Az édeskömény (Foeniculum vulgare) a Foeniculum növénynemzetség legelterjedtebb és legismertebb tagja, fűszer-, és gyógynövény. Egyéb nevei: ánizskapor, fennel.

A Mediterráneumból származik, és már az ókorban ismerték és használták. A hosszú idő alatt számos termesztett változata, illetve alfaja alakult ki. Fő alfajai a F. vulgare var. vulgare (közönséges édeskömény), a F. vulgare var. dulce (római édeskömény) és a F. vulgare var. azoricum (olasz édeskömény) – ez legutóbbit szinte kizárólag a szárgumójáért ültetik, mert termése többnyire kellemetlen ízű. A közönséges édeskömény legfontosabb változata a F. vulgare ssp. capillaceum, az ún. „hajszerű édeskömény”.

Különösen sok édeskömény termett Madeira szigetén, amikor azt a portugálok az 1420-as években birtokba vették. Tengerész Henrik expedíciójának vezetője, João Gonçalves Zarco erről a növényről nevezte el azt az öblöt, ahol a sziget későbbi fővárosát megalapították, mert az édeskömény főzetével kúrálta krónikus szembaját.

Napjainkban a világ valamennyi, mérsékelt, illetve meleg éghajlatú vidékén termesztik – a legtöbbet Franciaországban és Bulgáriában (hazánkban mintegy 1500 hektáron, főleg a közönséges édesköményt).

Melegigényes növény, és az elmúlt évezredekben elég jól alkalmazkodott a kontinentális éghajlathoz is. Magjai 6-7 °C-on kezdenek csírázni, de 18-20 °C az optimális. Virágzás és terméskötés idején 25 °C körüli hőmérsékletet igényel. Közepesen fagyérzékeny: a −8-10 °C-os hideget a közönséges édeskömény tövei még hó nélkül is jól átvészelik, az ennél hidegebbet csak hótakaró alatt. A római édeskömény kevésbé fagytűrő.

Fényigényes. Gyenge fényben, árnyékban virágzata alig fejlődik; megeshet, hogy a virágok magkötés nélkül hervadnak el. Félárnyékban, illetve szórt fényben mindenképp kevesebb magot hoz, mint a napon. Főzeléknek való változata (az olasz édeskömény) valamivel kevesebb fénnyel is beéri.

Vízigénye erősen változó: a csírázástól a virágzás kezdetéig, tehát az intenzív növekedési szakaszban sok vizet igényel – virágzáskor viszont a sok csapadék rontja a maghozamot, és később sincs szüksége sok vízre. Különösen az első évben érdemes öntözni, utána mélyre hatoló gyökérzete már ellátja vízzel.

A legeredményesebben középkötött talajon termeszthető, de szinte bármin megél. A kötöttebb talajokat jobban szereti, mint a lazákat, de csak akkor, ha jó a vízgazdálkodásuk. Pangó vizes, nyirkos, hideg talajokon kipusztul.

Bár zöldtömeget fejleszt, ehhez csak közepes mennyiségű tápanyagra van szüksége. A frissen trágyázott területeken gyökerei elrothadhatnak. A túl sok nitrogén gátolja a magkötődést és csökkenti a télállóságot. Kiemelkedően sok foszforra van szüksége.

Évelő, ritkán kétéves növény. 30–40 cm hosszú, orsó alakú főgyökere kívül piszkosfehér, belül hófehér. Erősen elágazó, hengeres, finoman barázdált, kopasz, deresen kékeszöld színű szára 1–2 m magasra nő meg. Többszörösen szárnyasan összetett levelei szórt állásúak. A levélnyél alapi része hólyagosan felfújt, kissé elálló hüvely, a felső végén a két rövid, csuklyaszerű hegy fülecskéhez hasonlít. A finoman szeldelt, ép szélű, kopasz és szétálló levélsallangok fonalasak. A 20–25 cm hosszú alsó levelek felépítése bonyolult; a száron felfelé haladva mérete csökken, egyre kevésbé tagoltak.

A lapos, kétszeresen összetett ernyősvirágzat mindig a szárak végén nő; alatta gallér- vagy gallérkalevél nem fejlődik. Az öt zöld csészelevél jelentéktelen, keskeny szegéllyé redukálódott. Az öt apró, sárga sziromlevél szabadon áll, az ugyancsak öt porzó a sziromlevélszint fölé emelkedik. Termése nagyon hasonlít a kaporéhoz, de nagyobb annál. A hengeres, nem szárnyalt termés a két termőlevél összeforradásából keletkezett, alsó állású magházból fejlődik ki. Az 5–8 mm hosszú, zöldesbarna vagy zöldessárga termés két vége elkeskenyedik. A termés könnyen kettéválasztható két, laposan domború résztermésre: ezek öt-öt bordája közül a hasi oldalon levő kettő erősen kiáll. A többrétegű termésfal összenőtt a maghéjjal. A mag belső tápláló szövetében (endospermium) a csíra zsíros olajokból és aleuronszerekből táplálkozik. A közönséges édeskömény termése csípős és kissé édeskés ízű, fűszernek ez a legjobb. A római édeskömény termése a legédesebb; ez egyáltalán nem csípős.

Tárolni csak egészben szabad, mert még így is gyorsan csökken az illóolaj-tartalma.

Íze és illata az ánizsmaghoz hasonlít. Magjait levesekbe és halételekbe főzik, a gumóját lereszelik, és a káposztasalátához adják.

A fehér üröm és az ánizs mellett az abszint fő ízesítő anyaga.

Édeskömény (<span>Foeniculum vulgare</span>)

Hol kapható?

Hasonló növények

Édeskömény (Foeniculum vulgare 'var. dulce') Édeskömény (Foeniculum vulgare 'var. dulce')
A gumósköménynek is nevezett zöldségfélét a...